Hogyan reagált az Egyesült Államok kormánya és az amerikai nép a nácizmusra?

Amint Hitler 1933-ban átvette a hatalmat, az amerikaiak azonnal tudomást szerezhettek a náci Németországban folyó zsidóüldözésről. Bár néhány amerikai tiltakozott a nácizmus ellen, az Egyesült Államokban nem volt tartós, országos szintű fellépés a zsidókkal szembeni náci bánásmód ellen. A gazdasági világválság, valamint a semlegesség iránti elkötelezettség, illetve a bevándorlókkal szembeni mélyen gyökerező előítéletek együttesen alakították az amerikaiak reakcióit az európai zsidó menekültek tömegeire. Bár az Egyesült Államok ebben az időszakban sokkal kevesebb vízumot adott ki, mint amennyire kapacitása volt, mégis több Európából menekülő menekültet fogadott be, mint bármely más ország. Emellett magánszemélyek és magánalapítású segélyszervezetek is erőfeszítéseket tettek a menekültek megsegítésére.

Amikor az Egyesült Államok 1941-ben belépett a II. világháborúba, a kormány a demokrácia védelmét helyezte előtérbe. A kormány háborús célja nem a zsidók megmentése volt. 1945 tavaszán a szövetséges erők – köztük több millió, a fegyveres erőkben szolgáló amerikai – véget vetettek a holokausztnak azzal, hogy legyőzték a náci Németországot és tengelyhatalmi kollaboránsait.

Az Egyesült Államok az 1920-as években

Az I. világháború végétől, 1918-tól kezdődően az 1920-as évekig az Egyesült Államok egyre inkább izolacionista politikát folytatott. Távol maradt más országok külpolitikai ügyeitől. A kormány csökkentette a hadsereg méretét, és a semlegesség politikája mellett kötelezte el magát. A kongresszus a Nemzetek Szövetségéhez való csatlakozás ellen szavazott, jelezve, hogy vonakodik attól, hogy az Egyesült Államok túlságosan belekeveredjen a nemzetközi politikába.

1924-ben az amerikai kongresszus új bevándorlási törvényeket fogadott el. Ezek a törvények korlátozták az Egyesült Államokba irányuló éves bevándorlást. A származási ország szerint szervezett kvótarendszer az észak- és nyugat-európai bevándorlókat részesítette előnyben. A dél- és kelet-európai országok – ahol az európai zsidók túlnyomó többsége élt – hátrányos helyzetben voltak. Ezek a törvények részben az „eugenika tudományának” széles körben elfogadott elméletein, illetve a faji és nemzeti csoportok hierarchiájáról alkotott hiedelmeken alapultak. Az Egyesült Államoknak ebben az időszakban nem volt érdemi menekültpolitikája. Az üldöztetés elől menekülőket ugyanazon eljárásoknak vetették alá, mint a többi bevándorlót.

A rasszizmus és az antiszemitizmus általános volt az Egyesült Államokban. A társadalmi szegregáció törvényekre, szokásokra és erőszakra épült. A bevándorlást korlátozó törvényeket meghatározta az előítéletes társadalmi légkör, és azok egyben vissza is hatottak a társadalomra, hiszen azt az elképzelést terjesztették, hogy az „igazi” amerikai fehér és protestáns.

1929-ben a tőzsde összeomlott, és az Egyesült Államokban kezdetét vette a nagy gazdasági világválság. A hatások gyorsan átterjedtek a világ többi részére. Négy évvel később az amerikai munkavállalók 25%-a (mintegy 13 millió ember) még mindig munkanélküli volt. Sok amerikai elvesztette megtakarítását, otthonát és vagyonát. Herbert Hoover elnök kormányzása alatt (1929–1933) a bevándorlás drámaian visszaesett. Sok amerikai úgy vélte, hogy a bevándorlók velük fognak versenyezni a szűkös munkalehetőségekért. A gazdasági veszteségek sok amerikait arra késztettek, hogy befelé fókuszáljanak, és a nemzetközi ügyek helyett inkább a családok és közösségek sorsára összpontosítsanak.

Az amerikaiak válasza a náci Németország zsidóüldözésére

Miután 1933 januárjában Adolf Hitler lett Németország kancellárja, az új náci kormány azonnal korlátozó, antiszemita törvények bevezetésébe kezdett az egész országban. Az amerikai újságok az 1930-as években széles körben beszámoltak a náci Németországban folytatott zsidóüldözésről. 1933 tavaszán az amerikaiak a nagyvárosokban náciellenes gyűléseken és felvonulásokon vettek részt. Országszerte ezrek írtak alá petíciókat, amelyekben a zsidókat érő náci támadások ellen tiltakoztak. Különböző zsidó szervezetek és szakszervezetek igyekeztek meggyőzni az amerikaiakat, hogy bojkottálják a Németországból érkező termékeket. Emellett az amerikai közvélemény egyes rétegei vitát folytattak arról, hogy bojkottálják-e az 1936-os berlini nyári olimpiai játékokat. A kristályéjszaka, a zsidók ellen 1938 novemberében birodalomszerte elkövetett náci támadássorozat, amely az Egyesült Államok nagy részében mintegy három hétig címlapon szerepelt, általános elutasítást váltott ki.

Ezek az erőfeszítések ugyanakkor nem vezettek tartós, széles körű náciellenes mozgalomhoz az Egyesült Államokban. Bár az amerikaiak túlnyomó többsége ismerte és helytelenítette a nácizmust, sokan úgy vélték, hogy az amerikai kormánynak nem feladata, hogy aktívan beavatkozzon abba, ahogyan Németország a saját polgáraival bánik.

A menekültválság

Miután Németország 1938 márciusában annektálta Ausztriát (Anschluss), zsidók százezrei iratkoztak fel az amerikai bevándorlási vízumra várakozók már amúgy is hosszú várólistájára. Az amerikai bevándorlási folyamat bonyolult és bürokratikus volt. A kérelmezőknek rengeteg okiratot kellett benyújtaniuk, amelyek egy része drága és nehezen beszerezhető volt. Az Egyesült Államokba bevándorolni kívánó zsidóknak véges számú vízumért és utazási lehetőségért kellett versenyezniük, amelyek a háború kitörése után egyre korlátozottabbá és drágábbá váltak. A legtöbben azért nem kaphattak vízumot, mert a kvótarendszer behatárolta az adott évben az USA-ba befogadható bevándorlók számát. 1939-re több mint háromszázezer ember szerepelt a várólistán Németországból – ez több mint tíz évnyi várakozási időt jelentett, ha az összes rendelkezésre álló vízumot valóban kiadták.

Számos belső vita ellenére sem Franklin D. Roosevelt elnök kormánya, sem az amerikai kongresszus nem módosította a bevándorlási törvényeket az Európából menekülők százezreinek megsegítésére. Éppen ellenkezőleg, a határok megnyitása helyett a kongresszusban ebben a korszakban számos javaslat született a bevándorlás további korlátozására.

1938-ra az amerikaiak már tisztában voltak a menekültválsággal, amelyet a náci Németország zsidóüldözése és európai terjeszkedése okozott. Amerikaiak ezrei írtak alá vagyoni nyilatkozatokat, amelyekben az Egyesült Államokba bevándorolni próbáló menekültek anyagi támogatóiként köteleződtek el, vagy adományoztak pénzt segélyszervezeteknek. Szimpatizáns újságírók, hírességek és szóvivők, mint Dorothy Thompson és Eleanor Roosevelt, igyekeztek az amerikaiakkal megértetni, hogy a bevándorlók és menekültek milyen pozitív hatást gyakorolhatnak az USA-ra.

A magánszervezetek – zsidók és nem zsidók, régóta működők és újak egyaránt – vezető szerepet játszottak a menekültek megsegítésében. Ezek a szervezetek segítettek a menekülteknek eligazodni a bonyolult bevándorlási folyamatban. Erőfeszítéseik részeként elmagyarázták, hogy milyen papírokra volt szükség, pénzügyi támogatókat kerestek, és hajójegyeket vásároltak. Segítettek továbbá az amerikanizálódásban, a munkavállalásban és a lakhatásban azoknak a menekülteknek, akik elég szerencsések voltak ahhoz, hogy beléphessenek az Egyesült Államokba. Zsidó és nem zsidó szervezetek élelmiszert, ruhát és gyógyszert is biztosítottak a még Európában tartózkodóknak. Ezek az erőfeszítések, valamint a kormányzati intézkedések együttesen legalább 111 000 zsidó menekültnek segítettek eljutni az Egyesült Államokba 1938 és 1941 között.

Az antiszemitizmus az 1930-as években mégis erősödni tudott az Egyesült Államokban. Az amerikaiak többsége nem támogatta a korlátozó bevándorlási törvények enyhítését az Európából menekülni próbáló zsidók százezreinek megsegítésére. A szimpátia többnyire nem vezetett a nácizmus áldozatainak megsegítésére irányuló konkrét lépésekhez. Franciaország 1940-es veresége után az amerikaiakban tovább fokozódott az az aggodalom, hogy a bevándorlók, még a zsidó menekültek is nemzetbiztonsági fenyegetést jelenthetnek. Bárkit, aki az Egyesült Államokba belépett, potenciális náci kémnek tekintettek, ezért az amerikai külügyminisztérium tisztviselői úgy döntöttek, hogy elutasítanak minden olyan vízumkérelmezőt, akiről úgy vélték, hogy biztonsági kockázat lehet.

Múzeumunk becslései szerint 1933 és 1945 között 180 000 és 225 000 közé tehető a náci üldöztetés elől az Egyesült Államokba vándorolt menekültek száma. Bár az Egyesült Államok minden más nemzetnél több menekültet fogadott be, további sok ezer ember kaphatott volna amerikai bevándorlási vízumot, ha a kvótákat ebben az időszakban betöltik és növelik.

Háborús válasz

A II. világháború 1939. szeptemberi kitörése után a legtöbb amerikai abban reménykedett, hogy az Egyesült Államok semleges maradhat. Sokan még mindig úgy vélték, hogy az USA 1917-es beavatkozása az I. világháborúba hiba volt, és hogy az amerikaiak által hozott áldozatok túlságosan nagy árat jelentettek. A következő két év során azonban, miközben társadalmi vita folyt az elszigetelődésről és a beavatkozásról, az amerikai kormány és az amerikai nép is lassan elkezdte támogatni a szövetséges hatalmakat. Az Egyesült Államok azonban addig nem lépett be a háborúba, amíg közvetlenül meg nem támadták.

Miután Japán 1941. december 7-én megtámadta Pearl Harbort, az Egyesült Államok hadat üzent Japánnak, és ezzel belépett a II. világháborúba. A náci Németország 1941. december 11-én hadat üzent az Egyesült Államoknak. Az amerikai hadsereg 1941-ben nem volt felkészülve egy globális háború megvívására. 1942 nagy részében az amerikai haditengerészet a csendes-óceáni hadszíntéren harcolt, míg a szárazföldi csapatok az észak-afrikai és európai harcokra készültek. 1942 novemberében az amerikai külügyminisztérium hivatalosan megerősítette, hogy a náci Németország az európai zsidóság totális megsemmisítését tervezi. Alig néhány héttel a szövetségesek 1942. november 8-ai észak-afrikai inváziója után az amerikaiak az újságokban először olvashattak a náci Németország e tervéről. A többség a nácizmus elleni harcban a demokrácia megőrzéséért vívott háborút látta. A zsidók megmentése nem volt prioritás vagy háborús cél az Egyesült Államok számára.

Egy kisebbség azonban szót emelt az európai zsidók érdekében. Ahogy 1943 folyamán egyre több információ jutott el az amerikaiakhoz a zsidók meggyilkolásáról, több szervezet – mint például a Peter Bergson által alapított Emergency Committee to Save the Jewish People of Europe (Sürgősségi Bizottság az Európai Zsidóság Megmentésére) – gyűléseket, felvonulásokat szervezett, és egész oldalas újsághirdetésekben szólította fel a Roosevelt-kormányt, hogy dolgozzon ki egy mentőtervet. Tudatták az amerikai néppel, hogy a náci rezsim és kollaboránsai már több mint kétmillió zsidót gyilkoltak meg. (Jelenkori történészi becslések szerint 1943 végére már több mint ötmillió zsidót gyilkoltak meg.)

1944 januárjában az amerikai pénzügyminisztérium munkatársai felfedezték, hogy a külügyminisztérium késleltette a humanitárius segélyek Európába jutását, és megakadályozta, hogy a zsidók meggyilkolásáról szóló tudósítások eljussanak az amerikai néphez. A pénzügyminisztérium munkatársai meggyőzték Roosevelt elnököt, hogy hozzon létre egy Háborús Menekültügyi Tanácsot. A Háborús Menekültügyi Tanács feladata volt a segélyezési és mentési tervek végrehajtása olyan mértékben, hogy ezek ne akadályozzák a háborús erőfeszítéseket. A bizottságnak sikerült megnyitnia egy menekülttábort a New York állambeli Oswegóban. Raoul Wallenberg svéd üzletembert a Tanács Budapestre küldte, hogy megvédje az ottani zsidókat. A Tanács végül több tízezer ember életét mentette meg, és további százezreknek nyújtott segítséget a háború utolsó másfél évében.

A holokauszt 1945 tavaszán ért véget, miután a szövetséges erők – köztük több millió amerikai – legyőzték a náci Németországot és a tengelyhatalmak kollaboránsait, és felszabadították a még ekkor is működő koncentrációs táborokat.

A háború utáni amerikai válasz

A háború befejezését követő hónapokban a szövetséges hadvezetés menekülttáborokat nyitott a háború miatt kitelepített több millió civil, köztük az újonnan felszabadult zsidó túlélők és kényszermunkások elhelyezésére. 1945 nyarán Harry S. Truman elnök Earl Harrisont, egy amerikai ügyvédet küldött, hogy járja be az európai menekülttáborokat. Harrison aggasztó jelentést írt a menekülttáborokban uralkodó körülményekről. Truman elnöknek a következőket jelentette: „Úgy tűnik, úgy bánunk a zsidókkal, ahogy a nácik bántak velük – kivéve, hogy nem irtjuk ki őket”. Harrison jelentése javulást hozott e táborok általános működésében. A menekültek áttelepítése sem volt gyors vagy egyszerű folyamat. Néhány menekülttábor még az 1950-es években is működött.

A háborút követően a szövetséges erők háborús bűnökkel kapcsolatos pereket is folytattak, és megpróbálták a náci Németország bűneinek elkövetőit bíróság elé állítani. Egyes esetekben azonban az Egyesült Államok hajlandó volt elnézni az egyéneknek a náci rezsimmel való együttműködését, ha azok tudományos ismereteket vagy szovjet hírszerzési információkat szolgáltattak a hidegháborúba belépő amerikai kormánynak.

Az Egyesült Államok nem nyitotta meg azonnal kapuit a holokauszt túlélői előtt. Az 1948-as Displaced Persons Act végül mintegy négyszázezer kitelepített személynek tette lehetővé, hogy belépjen az Egyesült Államokba, bár a többségük nem volt zsidó. Múzeumunk becslése szerint 1945 és 1952 között mintegy nyolcvanezer zsidó túlélő vándorolt be az Egyesült Államokba.